Többrészesek: BRONY 2.

Magáról a műsorról

 A klasszikus 80-as évekbeli sorozatot 2010-ben indították újra. A Hasbro az elismert, díjnyertes rajzfilm-készítőt, Lauren Faustot bízta meg a sorozat feltámasztásával. Munkái önmagukat dicsérik és számos más rajzfilm is kapcsolódik a nevéhez. Faust nagy rajongója volt az előző generációknak és azt nyilatkozta: ,,Azt akartam, hogy az emberek úgy lássák az Én Kicsi Pónimat, ahogy azt én láttam kislánykoromban”. Ez pedig sikerült neki. Az ötleteivel és egy tehetséges stábbal sikerült újra felemelni a sorozat hírnevét. A széria legújabb, azaz negyedik tagja (My Little Pony: Friendship is Magic) már össze sem hasonlítható az előző generációkkal. A műsor friss, modern megjelenést kapott és szórakoztató történeteket mond el, amelyeket minden korosztály élvezhet. A legújabb sorozat készítésekor fontos szempont volt az, hogy családbarát legyen és ne kizárólag csak kislányokhoz szóljon, tehát a lehető legnagyobb célközönséget vonzza magához. A műsort úgy tervezték, hogy a szülők is szívesen tudják nézni a gyerekeikkel, vagyis hogy az apuka ne unja szét magát alatta. Ez az egyik fő oka annak, hogy olyan sok férfi is nézi a sorozatot. Maga a műsor tökéletesen összeállt, meglátszik, hogy a készítők rabszolgaként dolgoznak az epizódokon.  Az animációk nagyszerűek, aprólékos gonddal vannak elkészítve, a rajzolás

gyönyörű, a szinkronhangok pedig egyszerűen lenyűgözőek. A készítők minden szereplő szinkronhangját tökéletesen eltalálták. Daniel Ingram a műsor zeneszerzője pedig igazán szép, fülbemászó zenéket és akusztikus dalokat ír. A műsor nézésekor a legfontoabb az előítéletek elutasítása. Sok (látszólag) ,,lányos’’ dolog van benne, amit a lányok mutatnak, mint a túlzott mennyiségű rózsaszín vagy értelmetlen fecsegés és a ruházat. A műsor nemi szempontból azonban sokkal semlegesebb mint amit gondolnak róla. 

A karakterek

És ott vannak maguk a szereplők. A karakterek készítésekor nem maradtak az egyszerű rajzfilmes rajzolásnál és nem vitték túlzásba, azáltal hogy átmennek Mangába. Valahogy keverték a kettőt, ez által a karakterek szerethető, megnyerő kinézetű pónik lettek, nem olyan felületesek, unalmasak, mint a korábbi generációkban. Más rajzfilmekben szigorúan ragaszkodnak a karakterek eredeti alakjához és mindent megtesznek, azért hogy ne torzítsák őket. Itt azonban eltérnek ettől a szabálytól, ezáltal pusztán az animáció is élményt nyújt. A szereplők arcát emberszerűre tervezték és rengeteg apróbb vonással tették őket még szimpatikusabbá, hogy arckifejezéseik és érzelmeik emberi módon nyilvánulhassanak meg. Továbbá ott vannak még a poénok, a szereplők reakciói, a nevetséges bonyodalmak, egyszóval a humor. Nem kifejezés, hogy a műsor nagyon vicces. Rengeteg benne a

nevetnivaló amelyeket manapság nem nagyon látunk.

 A szereplők személyisége is több szempontból különböző, ezért aki nézi a sorozatot, könnyen megtalálhatja a kedvenc karakterét. Ez lehet a félénk és kedves Fluttershy, Twilight a zárkózott értelmiségi, Applejack az őszinte szorgos munkás, Rainbow Dash, a nagyszájú és felvágós, de hűséges a barátaihoz, Pinkie Pie, a mindig vidám partiállat, és a nagylelkű Rarity, aki hajlamos magán kívül mindenkit elfelejteni.

TB

Hogy milyen is az ESZI-ben gólyának lenni?

Jó érzéssel tölt el minket, hogy az álomiskolánkban vagyunk elsősök és azt tanuljuk, ami érdekel! Nagyon jól érezzük magunkat az első naptól kezdve. Először zavarban voltunk a suliban a folyosón, az ebédlőben, viszont már teljesen feloldódtunk. Kicsit féltünk, hogy nem lesznek barátaink, nem lesz jó az osztályközösség vagy esetleg a szobatársainkkal nem fogunk kijönni. A gólyatábornak köszönhetően megismerkedtünk az osztálytársainkkal és talán már a barátságok is elkezdtek kialakulni. A diákok és a tanárok egyaránt kedvesek velünk és befogadóan viselkedtek már az elejétől fogva. A kollégiumi szecskáztatás által a felsőbb évesekkel is közelebb kerültünk egymáshoz. Senki sem nézett le minket amiatt, hogy újak vagyunk itt. Kollégistának lenni nagyszerű érzés! Eleinte kissé nehezen szoktuk meg az új életmódot. A kollégium lett az új otthonunk, és heti másfél napot vagyunk otthon a családunkkal, de viszonylag hamar belerázódtunk. Mára már szinte teljesen normális, hogy pénteken lesétálunk a suliba a csomagjainkkal és buszozunk délutánonként. Sok embert ismertünk meg, és ami eleinte furcsa volt, utána már megszokottá vált, hogy szinte minden második embernek köszönünk a folyosón. Összességében büszkék vagyunk arra, hogy ESZI-sek vagyunk!

Marosi Anna és Fónyi Petra 9.D