Könyvajánló 2019.október

Gondolom, mindenki ismer néhány klisével teli tiniregényt, ahol a szereplők találkoznak, megismerik egymást, kalandokkal és bonyodalmakkal teli oldalak után egymásba szeretnek.

Azonban Rácz-Stefán Tibor: Élni akarok! című művében megismerjük a 18 éves Lillát, aki oszteoszarkómában szenved már lassan 7 éve, amiben az édesanyja is elhunyt. Rengeteg hatástalan terápia és műtét után sem láttak semmilyen javulást az állapotában, ezért a főszereplő is kezdi elveszíteni az életbe vetett hitét, ám a 18. születésnapja után joga van dönteni a hátralevő életéről. Az apja a további kezelések, műtétek mellett döntene, ám Lilla inkább egy Fertopex nevű gyógyszert választ megoldásként. Ez a gyógyszer fokozatosan építi le az élő szervezetet hetek alatt, fájdalommentes véget ígérve.

Mindenkinek vannak álmai, mint például eljutni távoli helyekre, találkozni egy példaképpel. Lilla azonban összeállított egy olyan bakancslistát, amiben más emberek számára átlagosnak tűnő dolgok lehetnek. Ő szeretett volna hóembert építeni, látni a barátnőjét énekelni a szalagavatóján és az állandó kórházi fekhelye helyett végre a saját ágyában aludni.

Hazaengedése után egyik este éppen az ablakából gyönyörködött a csillagos égboltban, mikor a szomszéd fotós srác lefényképezte őt. Ennek következtében megismerték egymást, és szoros barátságot kötöttek. Érzelmeik viszont ennél hevesebbek voltak…

“Élni akarok! Élni, nevetni, boldog lenni,
Amíg ki nem huny a szememben a fény.”

Véleményem szerint ez a mű megtanít minket, olvasókat arra, hogy értékeljük az élet apró örömeit, többek között a családdal és barátokkal töltött értékes időt. Nem igazán jellemző rám, hogy magyar szerzőktől olvasok regényeket, azonban megfogott valami különös Rácz-Stefán Tibor szavaiban, emiatt döntöttem úgy, hogy ezt az élményt szavakba öntöm, hogy mások számára is kedvet adjak a könyv elolvasásához.

Kecskés Linda

Műsorajánló: Terápia

Az HBO által készített Terápia az Aranyélet és a Társasjáték mellett az elmúlt 10 év egyik legminőségibb magyar sorozata volt. Ez egy elég merész állítás, de az IMDb-n elért 8.7 pont is ezt támasztja alá.

Az ember azt gondolná, hogy egy jó filmhez kell különösebb cselekmény, és pár dialógusnál azért többre van szükség ahhoz, hogy élvezhető végeredményt kapjunk. Azonban ezt az állítást számtalanszor megdöntötték már – például a Kávé és cigaretta című film. Vagy ha belegondolunk, Tarantino filmjeiben sem a vérontást kedveljük igazán, hanem azokat a rendkívül kimért párbeszédeket.

Kimért párbeszédekből a Terápia során sem lesz hiány, ami nem meglepő, hiszen egy pszichológusról szóló sorozatnak nagyon jól áll, ha a verbalitás felé orientálódik. Így van ez a Terápia szerint is. A Mácsai Pál alakította Dargai András nevű pszichológus életpályájának leívelő szakaszát figyelhetjük meg. A történet évadról évadra újabb páciensekkel van színesítve, akiken keresztül bemutatják a kis országunkban előforduló lelki problémákat. Teljesen jogosan hinné azt az ember, hogy egy pszichológus mindig kiegyensúlyozott, és úgy amúgy rendben van önmagával. Ám a gyakorlat azt mutatja, hogy a pszichológusok 70%-ának volt életre szóló traumája. Így van ezzel a főszereplő is, akinek gyerekkorában éveken keresztül gondoznia kellett beteg anyját, majd felnőttként Parkinson kóros apját is. Ez a sebzett gyógyító nevű helyzet, ami megmagyarázza, hogy miért olyan sikeres a munkájában.

Saját életét sem tudja helyén kezelni ezért ő maga is terápiára jár. Ki kell emelnem a sorozatból ezeket a részeket. Mert talán ez az egyetlen fix pont minden évadban, az, amikor a pszichológus megy a pszichológusához, és teljesen úgy viselkedik, mint az a hisztis tini lány, aki tegnap épp nála volt kezelésen.

Fordulatokból sem lesz hiány, így ha valaki egy ingerszegény sorozatra vágyik, ami csupán fél mondatokkal képes napokig tartó lelki sokkot okozni, az bátran kezdjen bele.

Kedvcsinálónak itthagyom az egyik páciens teaserét: https://www.youtube.com/watch?v=sbiKeWdGtbo

 

Barna István

Örkény István: Egyperces novellák

Ha egy mai diáknak azt mondják, hogy szépirodalom, szerintem kirázza a hideg! Pedig erre nincs semmi oka, hiszen minden szépirodalom, ami nem szakirodalom vagy ismeretközlő irodalom. Tehát területét tekintve a Geronimo Stilton és a Dragomány György által írt Hevimetál is szépirodalom.

Ennek ellenére most egy olyan kötetet szeretnék bemutatni, ami még akkor is szépirodalom, ha a Geronimo Stilton nem is az. Ez pedig nem más, mint az Egyperces novellák, amely Örkény István legismertebb és bizonyára legkedveltebb kötete. A könyv tele van olyan rövid, címéből adódóan akár egy perc alatt elolvasható novellácskákkal, amelyek könnyen szerethetővé teszik a szépirodalmat nagyon abszurd és enyhén groteszk történeteikkel.

A groteszkséget nem úgy kell elképzelni, mint Gogol: Az orr című novellájában, habár sokkal abszurdabb dolgok is megesnek, de teljesen mindennapiak, és szó sincs bennük testrészek leválásáról majd karrierépítésükről. Rövidségük ellenére az Egypercesek teljes értékű novellák, de egy nagy előnyük, hogy az ember időt spórol velük. Gondoljunk csak bele! Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, pont van időnk elolvasni egy Egyperces novellát. Bizton állíthatom, hogy egy Egyperces a legjobb szépirodalmi mű egy olvasni nem szerető, folyton rohanásban lévő embernek. Ezeknek a novelláknak nagyon fontos elolvasnunk a címét, hiszen enélkül nem érthetjük meg, mit is akart az író. Nem csak azért mert a cím az expozíció, hanem mert rengeteg Egypercesnek igazán csak az átvitt értelme érdekes.

Ha esetleg csak belekukkantanál egy-egy Egypercesbe, nem muszáj beszerezned a könyvet. A legjobbak elérhetők online ITT. Hogyha ennél is többre vágysz, Örkény István nem csak Egyperceseket írt, két kötetben jelentek meg a „normál” novellái, melyek közül a Macska az esőben-t tudom ajánlani azoknak, akik belekóstolnának az abszurdba. Ha mégsem nyerték el a tetszésedet az Egypercesek, akkor ne keseregj, mert „Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!”

Barna István

Aldous Huxley: Szép új világ

Lassan itt az év vége, de még hátra van pár könyvismertető. Lassan elszakadok a tudományos fantasztikus regényektől. Azon is gondolkozom, hogy a következő könyv valami szépirodalmi mű lesz, de a jelenlegi alanyunk még mindig egy utópia. Egyértelműen azt sem tudom eldönteni, hogy disztópia-e. De kezdjünk mindent az elején!

Az emberek tudatában Orwell 1984-e a diktatórikus utópiák alfája és omegája. Ezt valószínűleg azért gondolják olyan sokan így, mert nem olvastak más utópisztikus könyveket (megértem, hogy a „84” után miért nem volt kedvük hozzá). Az utópiákat nem az 1948-ban írt „84” kezdi el és zárja le. Még jóval előtte, 1932-ben Aldous Huxley megírta a Szép új világot, aminek az első fele már sokkal elborultabb, mint a „84” egésze. Ez persze nem vesz el az Orwell könyv erényeiből. Leszögezném, hogy nem szeretném a két művet összehasonlítani.

Tehát a Szép új világ egy olyan jövőt másol le, ahol az embereket tömeggyártják (gondolhatjátok, hogy láttunk már ilyet akár a Blade Runnerben de ez itt teljesen más) a társadalom egészét ikrek teszik ki. Az egész társadalom kasztokra oszlik, az embriókat hátráltatják a fejlődésben, hiszen pl. egy gyári munkásnak semmi szüksége matematikai készségre. Az emberek tömeggyártása nem az ok, hanem az okozat ebben az alternatív valóságban. A kapitalizmus részét képezik, amelyet igazán Ford T-modellje indított el. Ezen kívül mindenki „szómával” tömi magát, ami egyfajta kábítószer. Az emberek elég sűrű nemi életet élnek.

Természetesen egy ilyen világban van valamiféle diktatúra, de nincsen egy felsőbb vezető vagy esetleg párt, sőt aki netán képes az önálló gondolkodásra, nem kerül kiirtásra. Egy szigetre küldik a hozzá hasonlókkal, ahol teljes ellátást kapnak, és minden tudást, amire csak vágynak. Ez nem hangzik rosszul, viszont ha esetleg feltalálnának valami, a társadalom számára hasznosat, azt nem adhatják ki, mert veszélybe sodorná a társadalmat.

Az egész könyv mindent leír az embriók fejlődésének befolyásolásának módjától kezdve az egészen undorító dolgokig. Ettől még mindenkinek ajánlom, valószínűleg csak én vagyok egy kicsit finnyás.

A következő könyv, melyet bemutatok valami egészen más lesz. Annyira más, hogy még én sem hiszem el igazán mire adtam a fejem…

Barna István

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Szinte rajongásig imádom a 20. századi Brit irodalmat, így például az Orwell által írt ’84 máig meghatároz. Az 1984-ről azért nem született máig írásom, mert szerintem túl sokan írtak már róla és lehet, hogy nem is tudnám megformálni a regényhez fűződő gondolataimat.

Az általam most bemutatni kívánt könyv hangvételében és végkifejletében sokkal inkább hasonlít a Triffidek napjára, arról már írtam egy cikket, amit ITT elolvashattok.
Még mielőtt a könyvre térnék, szeretnék írni egy kicsit az íróról, Ray Bradbury-ről. A cikk írása közben utána olvastam az életének, és ő írta a Marsbéli Krónikák című könyvet, ami érdekes ezzel a könyvel kapcsolatban, hogy a magyar progresszív rock királyai, név szerint a Solaris együttes első lemeze ennek a kisregénynek a zenei víziója. Bármilyen könyv olvasásához háttérzeneként teljesen megfelel, mert a számok egy kivételével teljesen instrumentálisak, tehát nem tartalmaznak szöveget.
Ha netán belehallgatnátok akkor ITT találjátok.

Hányan vannak közülünk, akik elolvassák a kötelezőt? Rengetegen még kérkednek is azzal, hogy mennyire nem olvasnak, ami azzal egyenlő mintha valaki azzal kérkedne, hogy ő milyen buta. Bevallom, én sem szoktam elolvasni minden kötelezőt, tőlem a középkori romantika, klasszicizmus fényévekre van, talán jelenlegi tananyagunkból a realizmus van kicsit közelebb.

De gondoljunk csak bele, mi lesz, ha a világ alkalmazkodni fog a társadalom igényeihez?
Könyvünkben pontosan ez történt, az emberekből szépen lassan, kikopott az olvasás, a tudás iránti vágy. Ez az egész odáig fajult, hogy betiltották a könyveket és felváltották az olvasást a mindenféle sorozatok és különösebb értékeket mellőző filmek, tűzőrségek alakultak, amik nem a várost pusztító tüzeket próbálták eloltani, épp ellenkezőleg, ők szították azokat, minden olyan helyen ahol valaki könyvet rejtegetett. A tűzőrök élvezték a petróleum szétlocsolását, a füst illatát, szinte gyűlölték a könyveket. Voltak olyanok is, akik életüket kockáztatták egy-egy példány biblia megmentéséért, végül ők is hamuvá váltak.

A könyv főhőse is egy ilyen tűzőr, életében nem olvasott még könyvet, de egy nap találkozik egy lánnyal, aki miatt elhatározza, hogy utána jár, mitől félti úgy a kormány a polgárait.
A mű világ nagyon abszurd, az emberek azt hiszik, hogy okosak, hogy műveltek, pedig azokról a történelmi, vagy éppen irodalmi szereplőkről csak egy két szót tudnak, hiszen ennyit tanítottak meg nekik. Gondolkoztatok már azon, hogy mitől művelt valaki? Állítom, hogy nem a lexikális tudásától, hiába tudod Nemecsek Ernő szemszínét, ha az általa elkövetett, gyerekek szemében hőstett nem jelent neked semmit. Persze nagyon jó kérkedni Könyves Kálmán híres mondásával „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat.” biztosan sok hasznát fogod venni, annak ellenére, hogy nem tudsz latinul.
A könyv által leírt valóságban az emberek észre sem veszik a beléjük áramló propagandát, a fiatalok nem találnak maguknak célt, az anyák nem nevelik a gyereküket, hanem intézetbe dugják. Az erkölcs számukra ismeretlen fogalom.

451 Fahrenheit-fok – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég. Ha vonalazott papírt tesznek eléd – másra írj.”- Juan Ramón Jiménez

Barna István