Könyvajánló

Szent Johanna gimi

Leiner Laurát a legsikeresebb magyar írók között tartjuk számon. Legalábbis mi tinédzserek biztosan.
Népszerűségét regényeinek köszönheti, és annak, hogy ilyen odaadással írja meg a történeteket, hogy ilyen humoros és izgalmas naplóregényt tudott nekünk alkotni, mint A Szent Johanna gimi. Könyveit leginkább a 14-19 éves lányok kezébe ajánlom, de akár jófej anyukák is végigolvashatják a sorozatot (tapasztaltam). Akik esetleg nem szeretnek olvasni, azoknak mondom, hogy ez a könyvsorozat garantáltan a kezedben ragad. Laura, sajátos humorral bíró alkotását csupán néhány éve írta, és ez kitűnik a nyelvezetéből is.
Kiderül az is, hogy mennyire fontosak a barátok, és a szülők támogatása egy tininek.
Ez is, mint a legtöbb „Love story”, egy gimnazista lányról szól, Rentai Renátáról, aki kitűnően tanul, suliújságot szerkeszt, és odavan Valakiért.
Szeretni fogod, mert ez egy sorozat, amely itt és most játszódik, veled egykorú tinikről, akiknek a szüleik kész tragédiaként élik meg a serdülővé válásukat. Ezt Reni a legjobb barátnőivel, Virággal és Kingával tökéletesen megcáfolják. Ők nem tragédiaként élik meg ezt, hanem rengeteget szórakoznak, hiszen ebben a budapesti magánsuliban szinte határtalanok a lehetőségek, mind a tanulás, mind a kikapcsolódás terén.
Reni egész életében a „nyomik” táborát erősítette, még akkor is, amikor a parancsolgató, és mindenkit kritizáló Kinga, és a kissé lüke, de felettébb tehetséges Virág a legjobb barátnőjévé vált.
Reniék osztálya nem egy átlagos osztály. Ott van például Andris és Robi, ők az osztály rockerei, akik ovis koruk óta legjobb barátok, és biztos nem csinálnak semmi „hülyeséget” (egymás nélkül).
Virág, aki az első két évben emós volt, majd átment „hippibe”.
Kinga, aki nem bírta elviselni, ha veszít, és mindenből versenyt csinált.
Jacques, aki kilencedik év elején még egy szót sem tudott magyarul, mert ő egyenesen Franciaországból jött.
Gábort észre sem vették, hogy létezik, vagy, hogy egyáltalán ebbe az osztályba jár.
Ricsi, na Ricsi az aki az igazgatóhelyettesnél (Máday) minden nap kiveri a biztosítékot.
Hogy miért? Szemöldök piercing, tetoválás, raszta haj, házirendszegés…
Arnold. Ő olyan, aki egyszerre volt stréber, és ultrastréber, akit mindenki gyűlöl – na jó, van egy valaki aki nem. Arnold és az ő csípős beszólásai.
Tizedikben változik a felállás, belép Macu, egy félig japán, félig magyar diák, akit a kütyü-, és iPhone-bolond Dave eleinte egyáltalán nem bírt. Na de később…
Zsolti, aki nagyon szeret enni, és ez meg is látszik rajta, ám Kinga egyik beszólása után elhatározza, hogy megváltozik, ezért Dave összeállított egy edzéstervet is neki.
Nos, itt van Dave (Dávid), ő az osztály mindenese, ez alatt értek kamuigazolásokat, partiszervezést, edzéstervek kidolgozását, suliújság fotóst, és még randigurut is.
És végül, de nem utolsó sorban CORTEZ (Ádám), aki az iskola – ha nem a kerület – legmenőbb sráca és minden lány oda meg vissza van érte, de látszólag semmi jelét sem mutatja, hogy érdekelné Reni, ám mindez megváltozik egy napon… December 20. Minden SzJG rajongónak jeles ünnep, de nem akarok spoilerezni.
Laura egy olyan naplóregényt írt meg, mely százak, ezrek életét, és gondolkodását változtatta meg, és nem túlzok, köztük vagyok én is, aki még többedszerre is szívesen veszi kezébe a könyveit, és olvassa el újra, meg újra, mert ez a könyvsorozat letehetetlen. Íme, néhány részlet, kedvcsinálónak:
… „– Nem kéne neki valami homeopátiás nyugtató? – tűnődött Macu.
– De, adjál neki kínai csodaszert – javasolta Zsolti.
– Még mindig japán vagyok – közölte Macu.”…

… „ – Tessék –nyújtotta sóhajtva Corteznek a vonalzót, aki megrázta a fejét.
– Tartsa csak meg. Emlék…
– Nos – szegte fel az állát Máday. – Elképzelhető, hogy kirakom. Így mindig emlékezni fogok a legidegesítőbb Szent Johanna-s osztályra.
– És a legmenőbbre –egészítette ki Ricsi.
– És akiket a legjobban szeretett –mutatott Zsolti szívet az ujjaiból.
– És a legokosabbakra –üvöltötte Robi, mire mindannyian felröhögtünk.
– És akik még az utolsó nap is simán felnyomták a wifit –pötyögött Dave a telefonján.
– Hogy mondod? –kerekedett el Máday szeme.
– Öhmm. Úgy értem, gyenge a hálózati kulcs – javította ki magát Dave, aztán behúzott nyakkal nyomkodta tovább a telefonját.”…

Szilágyi Bogi

#szeretemazolvasoimat by: Laura

Kolibuli – avagy karácsonyra hangolódva

A karácsony előtti utolsó hét valahogy mindig kilóg a szürke hétköznapok közül. Hirtelen minden díszesebb, fényesebb és boldogabb lesz. A diákok türelmetlenek, és az iskola is kezd egyre inkább mellékszereplővé válni az életünkben. Tanórákon karácsonyoznak, és mondván: „ez már idén az utolsó óránk” méltóképpen lezárják a 2017-es évet. Ez a várakozás jelen van otthon, a családi körben és természetesen második otthonunkban, a kollégiumban is. Idén sem sikerült a tanulnivalóknak a szobámhoz kötni, és ahogy a koli-karácsonyon lévő tömeget elnéztem, másokat sem. Ezen egyáltalán nem lepődtem meg, hiszen mindenki kíváncsi volt a kollégium újonnan alakult bandájára, akik hetek óta készültek erre az estére. És szerintem nem tévedek, ha azt mondom, legtöbbünknek felkeltette az érdeklődését. Nem csalódtunk bennük, sikeresen megalapozták az este hangulatát.

Figyelem és csapatmunka. Ez a két dolog kellett az ezt követő vetélkedőhöz. Bár egy percig sem tekintettünk versenyként a dologra, szemünk előtt még is ott lebegett a dobogós csapatoknak járó torta. A feladattípusok az előző évekhez képest nem változtak. Sikeresen próbára tették zenei ismereteinket, és legnehezebb feladatként koncentrációs képességünket.

Ha még nem éreztük volna elég jól magunkat, nevelőink egy humoros műsor összeállítással készültek nekünk. A poénokat egy ideig még emlegetni fogjuk.

Bár a hasonló programok általában egy finom vacsorával végződnek (ami természetesen nálunk sem maradt el), a nagyklub nem ezzel zárta be ajtaját. Eljött az ideje, hogy a bátor jelentkezők megvillantsák énektudásukat (vagy nem tudásukat) a nyilvánosság előtt.

Ez a délután azok közé a koleszos hagyományok közé tartozik, aminek az idők során nem szabad elhalványodnia, elvesznie. Mert ez nem csak egy egyszerű ünnepre hangolódás, hanem értékes idő, amit együtt tölthetünk.

Dicsérdi Elizabet

Szalagavató 2014-2018.

„Olyan tökéletes nap volt
Fényes ifjúságunk legmagasabbika
Úgy éreztük, hogy nincs múlt,
Se jövő, csak a ma.

Fehér ruhában mutattuk tisztaságunk
Mint a nyári madarak, táncolva
Megünnepeltük fiatalságunk
És hogy felnövünk, és elutazunk valahova.”
                                                                                           (Veres Lenk)

A szalagavató bál a legtöbb középiskolás életében egy igen jelentős esemény, amely egy szakasz lezárásának is tekinthető. Sokan azonban nem is tudják, hogy honnan ered ennek a szokásnak, bálnak a története. Egykor zöld- és aranyszalagok díszelegtek a vállakon, ma kék színű a szalag. A kék szín végigkíséri a megismerést, a civilizációt, a kultúrát és az emberi öntudatra ébredést. Kék volt Homérosz ege, Odüsszeusz tengere. Kék volt Szűz Mária köpenye: az erkölcsi tisztaság. Mit jelenthet hát ma a kékség? Előrelépést. Ez a szalag támaszték, kapaszkodó. Nem vesz el semmit, nem nevez ki, nem tesz semmivé, csak jelez. Nem válik senki helyett éretté, felnőtté, de jelzi, hogy már nem az ő feladatuk nevetgélve, naivan futkosni, lázongani, és visszahúzódni védő oszlopok mögé. A szalag vízválasztóhegység a végzősök életének földrajzi atlaszában. S hogy mi van a hegységen túl? A geológusok még nem fedezték fel. Ez mindenkinek a saját feladata.
Számunkra és számomra is egy nagyon különleges este volt. Azonban, hogy ilyen jól sikerüljön a szalagavató bál és a tánc, ez nagyon sok lemondással, plusz órákkal és csapatmunkával járt. Szeptember közepétől folyamatosan heti egy táncpróbánk volt, majd az utolsó hónapban hetente kettő, végül az utolsó héten már minden nap. Ez egy remek lehetőség volt megismerni az évfolyamtársainkat… érdekes, de tényleg jó fejek. 😊 Együtt dolgoztunk azért, hogy minden remekül menjen, együtt nevettünk a hibáinkon, és együtt izgultunk az előadás előtt. Véleményem szerint nem is kell ennél jobb közösségformáló egy évfolyamon.
Amikor eljött a nagy nap, mindenki érezte, hogy valami változni fog ezután, hogy ez egy különleges este lesz. Mindenki a legjobb formáját próbálta aznap hozni. A lányok órákat töltöttek a fodrásznál, a kozmetikusnál, a körmösnél és még ki tudja, hogy hol, de a fiúk is megpróbáltak kitenni magukért. Természetesen a hagyományokhoz híven a palotással indult a szalagavató ünnepség. Bevallom őszintén, hogy először csak keringőzni szerettem volna. Úgy gondoltam, hogy ez az este a fehér ruhás „hercegnőségről” szól. És mekkorát tévedtem… Örülök, hogy Bordácsné Tanárnő addig unszolt, amíg fel nem írtam a nevemet a palotást táncolok közé, hiszen hatalmas élmény volt. Az sem túlzás állítani, hogy felemelőbb érzés volt táncolni, mint maga a bécsi keringőt. Hiszen magyarok vagyunk, büszkének kell lennünk az értékeinkre is és nem szabad elfeledkeznünk a kultúránkról, a hagyományainkról és a büszkeségünkről. Biztos vagyok benne, hogy nagyon megbántam volna, ha ezt a lehetőséget kihagyom. Ezúton is szeretnék bíztatni minden leendő végzőst, hogy ne féljenek új dolgokat kipróbálni, még akkor se, ha úgy gondolják, hogy nem nekik való.
Természetesen a nyitó tánc után Csanádi Zoltán, igazgató úr is beszédet mondott. Ezután az osztályok megtűzése és az osztályvideók levetítése került porondra. A videók a vicces és olykor kínos pillanatok felelevenítésével egy kis visszaemlékezés volt a 4 évünkbe, meghívottjainknak pedig egy kis betekintést nyújtott a bulis Eszis-létbe. Majd amikor megszólalt az osztályunk által oly nehezen kiválasztott zene, síri csönd lett, felálltunk, megfogtuk egymás kezét és az eleséstől való aggódalommal az arcunkon, kéz a kézben kisétáltunk a reflektorokkal megvilágított küzdőtérre. Ekkor viszont valami különösre figyeltem fel. Habár lányosztályként elég sok vitánk volt, van és lesz… ebben a pillanatban egyként mozogtunk, egyként lélegeztünk és egyként örültünk egymásnak. Amikor hallgattam a megható zenét, és láttam az osztályfőnököm közeledését egyszerűen mintha megállt volna a levegő. De nem csak nálam. Előre tudtuk a forgatókönyvet, a zenét, hogy hova állunk és mi történik, de abban a pillanatban mégis annyira váratlanul ért engem és szerintem még megannyi társamat is, hogy a könnyeinkkel küszködtünk e megható pillanatban. Mert ekkor jöttünk rá, hogy hamarosan vége, hogy hamarosan kikerülünk a nagy betűs életbe, és hogy hamarosan már nem leszünk egy osztály.

A hangulat csak tovább fokozódott, amikor a többi osztály megtűzése után és egyéb táncos produkciók után végre elérkezett az oly sokáig gyakorolt és átalakított bécsi keringő. Őszintén merem állítani, hogy mindenki gyönyörű volt és tündökölt. Mérhetetlenül büszke vagyok a társaimra, mert egy remek előadást hoztunk össze együtt és látszódott mindenkinek az arcán a megkönnyebbülés a gyertyafény keringő közben. Ott már ellazultan élveztük a zenét, a hangulatot, egymás társaságát és a táncpartnereinkkel kellemes beszélgetést is tudtuk folytatni olykor.
Végezetül tanárainkkal és szüleinkkel is lejtettünk egy táncot hálánk és tiszteletünk jeléül. Na meg persze bemutattuk, hogy miért is túlóráztunk a suliban már több hónapja… kinek az örömére, kinek a bánatára. 😊 Szüleinket még egy kedves levéllel is megleptük, amelyben köszöntet mondtunk a sok évnyi gondoskodásért, türelemért és szeretetért. Persze burkolt célunk volt édesanyáink szemfestékének tönkre tétele és édesapáink érzékeny oldalának előcsalogatása is. A sikert borítékoltuk.
Búcsúzóul szintén Veres Lenk gyönyörű szavait idézném:

„Bár ne felednénk el soha ezt az éjszakát
És megöregedve ne vakon néznénk vissza
Ne régi szemüvegünk mögül, bámulnánk át
A múlt függönyén erre a pillanatra.

A sok kép és felvétel homályos
Nem tükrözi arcunk ragyogását
Nem mutatja, hogy a város
Tőlünk zengett és hogy milyen boldogok voltunk.”

Amit a 12. évfolyam nevében tolmácsolni tudok, hogy a szervezés remek volt, az állófogadás úgy szintén, és a bálban már cipő nélkül ropta az évfolyam nagy része barátaival és tanáraival együtt. Nagyon jól éreztük magunkat és köszönjük a lehetőséget a szervezőknek, az iskola vezetőségének és persze a türelmes tánctanárunknak is, akit már olykor sajnáltunk ügyetlenségünk és értetlenségünk miatt. De hát minden jó, ha a vége jó, nem igaz?
Papp Veronika, 12/D.