Szalagavató – Elképzelés vs. Valóság

Ha megkérdeznék, mi az az esemény, amit a legjobban vártam középiskolás éveim alatt, egyértelműen a szalagavatót válaszolnám. No nemcsak a gyönyörű hercegnős ruhák, és a mesebeli hangulat miatt, hanem a tudatért, hogy végzős lettem és pár hónap múlva érettségizek. Igen, talán ezt a tényt erősítette meg bennem leginkább. Hamarosan „papíron” is érett leszek, ideje lenne úgy is viselkedni. Másrészről viszont, lassan véget ér egy meghatározó korszak a végzősök életében. Ilyenkor kicsit akarva akaratlanul is megállunk, és nyugtázzuk magunkban, eljutottunk idáig, végig csináltuk. Együtt.

Persze mint semmi, ez sem sülhet el teljesen tökéletesen. És tudjátok mit? Ettől szép igazán.

Így képzeltem el:

Egy, két, há, és forgás, és még egyszer. Tökéletesen megy már az elején. Nem is olyan bonyolult ez a keringő. Nem is értem, miért kezdtük már el szeptemberben, hiszen ennyi idő alatt kétszer is befejezzük a koreográfiát. A ruha már lefoglalva, viszonylag gyorsan sikerült megtalálnom a tökéletes darabot. Fodrász, kozmetikus lebeszélve, a forgatókönyvet pedig mindenki oda-vissza tudja. Az utolsó hetekben már csak a Szalagtűzőről szól minden, és teljes mértékben a végzősök állnak a középpontban, rengeteg időnk van a részletekkel foglalkozni. Eljött a várva várt nap. Valljuk be, talán egy kicsit mind izgulunk, de hát semmi félni valónk, hiszen már mindent tudunk. A ruhák nem is lehetnének jobbak, a szülők pedig boldogan integetnek a lelátóról. Amikor minket tűznek, egy pillanatra mindenki a középpontba kerül, És amikor ott állunk hosszú tömött sorban, csak arra gondolunk, ez mind értünk van.

Valahogy így történt:

Egy, két, há és forgás, és megint ráléptem a párom lábára. A szalagtűzőig négy nap, a koreográfia vége, pedig valahol a levegőben. Boldogan csaptunk egymás tenyerébe, hogy ezúttal nem rontottuk el (annyira), de majd mire kell, beérik. Hulla fáradtak vagyunk mind, és nem vágyunk másra, csak egy puha ágyra és egy jó sorozatra. Álomszerű terveinket sajnos keresztülhúzza három dolgozat és két felelés, ami másnap vár ránk, de hát tudjuk, az érettségiről sem szabad megfeledkezni. Jó hogy múlt héten még éppen sikerült időpontot kérnem a fodrásztól, de a körmösről már lecsúsztam. Mindegy is, az a legkevesebb. Remélem nem alakították át a ruhámat, és a hossza pont annyi lesz, amennyit előzetesen megbeszéltünk.
Ahogy közeledünk a szalagtűző napjához, úgy kerít hatalmába napról napra egyre jobban az izgalom. Vajon mikor próbáljuk el a bevonulást, honnan tudom majd, hogy mit kell csinálni? Persze ennek is eljött a maga ideje, ahogyan a várva várt eseménynek is. Őrült telefonálgatások az öltözőben és kisebb pánik, hogy vajon a szülők időben ideértek-e és sikerült-e jó helyet találniuk. A ruha hosszabb, mint a megbeszélt, ráadásul úgy érzem, hogy nem is ér be úgy, mint egy hónappal ezelőtt. Mindegy, majd valahogyan kibírom azt a tíz percet levegő nélkül is.

Amikor minket tűznek, egy pillanatra körbepillantunk. Szemünkkel, a közönségben bujkáló rokonokat keressük, és nézzük, ahogy büszkén mosolyognak ránk. Hirtelen nem érdekel a nagy felhajtás, a gyönyörű dekoráció, az hogy hogy áll a kosztüm, és hogy egyébként iszonyatosan nyomja a tűsarkú a lábam. Eszembe jut az elmúlt négy év, és a sok készülődés erre a napra. Azt akartuk, hogy tökéletes legyen, ahogyan az a rengeteg szervező diák és tanár is, akik heteken át értünk dolgoztak, és remek munkát végeztek. Nem, nem pont így képzeltem el minden részletet. De tudjátok mit? Pont így volt tökéletes.

A kék szalag, amit most a kabátomon viselek, nem fogja helyettem megírni az érettségit. Nem tett nagyobb emberré, sem érett felnőtté, hiszen ez nem a szalag feladata. Ez egy jelkép, egy emlékeztető arra, hogy mi vár ránk az elkövetkezendő időszakban. Már nem a mi feladatunk gyermekként játszani. Komoly feladatunk van, mégpedig az, hogy felelősségteljes felnőttként lépjünk be a nagybetűs életbe.

Dicsérdi Elizabet

Karácsonyi Kolibuli, ahogy mi láttuk

Az egyik legfontosabb ünnep a karácsony. Sok embernek ez az ünnep a kedvence a hangulat, a készülődés, az ajándékozás vagy a finom ételek miatt. A kollégiumban is karácsonyoztunk, ami idén is nagy sikert aratott. Rengetegen voltunk, sokan készültek zenével, versmondással. A nevelőtanárok idén is fergeteges műsort adtak a kollégistáknak, emellett paprikás krumplival, forró teával, mézeskaláccsal és más-más édességekkel kedveskedtek nekünk. Az igazgató úr és az alapítvány ügyvezető asszony beszéde után a műsor zárása következett. A vetélkedőt karaoke est követte…

Laura: Én nagyon izgatott voltam a koleszos karácsony miatt, hiszen ez életem első kollégiumi ünnepe. Kíváncsi voltam, hogy hogyan zajlik, miket adnak elő, miket fognak mondani. Számomra az első benyomás is kifejezetten pozitív volt, ami pedig a karaokét illeti… Nagyon jó csapatépítő. Mindenki jól szórakozott, senki nem foglalkozott azzal, ha valakinek borzasztó a hangja. Jól szórakoztunk egymás produkcióin és a sajátunkon is. Énekeltek örök klasszikust, új, modern zenét, rockot, popot, mulatóst. Itt is látszódott, hogy mennyire sokszínűek vagyunk, de mégis összhangban van a mi kis “családunk”. Én díszítettem mézeskalácsot, énekeltem, természetesen ettem a finom vacsorából és teáztam. Nagyon meghitt, de valamilyen szinten bulis volt ez a karácsony. Örülök, hogy reszt vehettem ezen a csodálatos programon és remélem, a többi itt töltött évemben is ennyire fantasztikus lesz a karácsony.

Anna: Én először nem tudtam mire számítsak. A nevelő tanárok már november végén lelkesen készültek az eseményre, ezért szinte biztos voltam benne, hogy jól fogom magam érezni. Számomra a legmeghatóbb a nevelő tanárok műsora volt. A kollégium olyan, mint egy nagy család, és ezt a karácsonyi buli estéjén éreztem leginkább. Jól szórakoztunk a vetélkedők alatt is. A karaokét kifejezetten élveztem, két dalt is énekeltem, másokkal közösen, ami nekem egy hatalmas élmény volt. A vacsora is nagyon finom volt, a teaház pedig ötletesen volt kitalálva. Összességében nagyon jól éreztem magam, és habár még csak kilencedikes vagyok, és ez volt az első koleszos ünnepem, biztos vagyok benne, hogy a karácsonyi lesz az örök kedvencem.

Petra: Igazából már kezdtem beleszokni az ESZI-s dolgokba, de a kolis karácsony volt az, aminek köszönhetően már a kollégiumban is “teljes jogú” ESZI diáknak érezhettem magam. Nagyon jól éreztem magam és örülök, hogy egy ilyen közösségnek a tagja lehetek. Tényleg olyan volt, mintha egy nagy család lennénk beleértve a nevelőket is. Remek volt a hangulat, szerintem mindenki jól érezte magát. Már várom a következő kollégiumi programot!

Dorozsmai-Varga Laura; Fónyi Petra; Marosi Anna

Filmajánló: Múlt karácsony

George Michael írt egy dalt, ami klasszikussá vált, most karácsonykor jön egy film, amelyet ez a dal ihletett…

A szeretet, az ajándékozás, a megbocsátás és a szerelem mind-mind része a karácsonyi készülődésnek.

Mindannyian tudjuk, hogy jobb adni, mint kapni, és a Múlt karácsony erre kiváló példa, hiszen megmutatja, hogy mennyire fontos lehet egy-két apró kis kedvesség, mennyi embernek csalhatunk mosolyt az arcára.

Nem tudjuk elégszer ismételni, hogy nem csak annak a személynek okozunk boldogságot, akinek kedveskedünk, hanem mi magunknak is, egy-egy ilyen tettel.

Katerina egy Jugoszláv származású, eltökélt nő, aki meg szeretné mutatni, hogy nem csak gyermekként, hanem most, érett felnőttként is van olyan tehetséges, mint korábban, ezért sorra járja az énekes meghallgatásokat, ám mindhiába, egymás után halmozza hibáit, és már nem sikerül neki úgy minden, mint ahogy szerette volna.

Itt Londonban az emberek nem nézik mindig jó szemmel a „bevándorlókat”, ezért még a nevét is megváltoztatta Kate-re. Egy karácsonyi boltban tölti mindennapjait, ahol manóruhába öltözve, széles mosollyal az arcán szolgálja ki a vendégeit, különbféle karácsonyi díszekkel az év 365 napján. Mikulás, a felettese, kezd kiábrándulni Manó-Kate elhivatottságából, mióta egy évvel ezelőtti szív-transzplantáció után már alábbhagyott az élet iránt érzett öröme, és már nem érzi önmagának azt az utat, amin ő jár. Már nem tudja, hogy mi lesz vele a jövőben, napról-napra más helyen kell meghúznia magát, ugyanis Kate nem a legjobb lakótársak közé tartozik, mindazonáltal nem akar visszamenni a szülei lakására. Miután kitették őt a legutóbbi lakótársai, kénytelen visszamenni a szüleihez.

Kate már kezdi feladni az életbe vetett hitét, amikor egy véletlen folyamán összetalálkozik Tommal a helyes, és kedves sráccal, aki ettől fogva szinte minden nap meglátogatja őt a boltban. Tom azonban átlát Kate gondosan maga köré épített falán, és kezdi megismerni a lányt.„Néha kell, hogy legyen benned hit”

Szilágyi Bogi

Karácsonyi filózgatás

Kedves olvasó! Egy olyan témával készültem, ami egyáltalán nem vidám, de úgy érzem beszélnünk kell róla. Ugyanis egyre gyakrabban előfordul a mai világban.

Érezted már azt mikor a lelkedben, szívedben egy üresség tátongott? Vagy azt hogy a világ ellened fordult? Szerintem a jelen időkben az emberek majdhogynem 100%-a átélte az előbb említetteket.

Egyik nap egy (már) barátommal beszélgettem, akit nem rég ismertem meg az Instagrammon. Már a negyedik mondatunk az emberi filozófiáról szólt (pedig állítólag nem szeretem a filozófiát). A mondat így szólt: “Egy rohanó világban élünk és mindenki csak saját magára figyel, ahol nagy hangsúlyban van a kommunikáció hiánya”. De ezzel mi mit sem tudunk csinálni. Vagy talán mégis?

  • Én: “De, ha a saját magad életét szeretnéd megkönnyíteni, akkor egy olyan ember leszel, akit mindenki megbecsülhet, felnézhet rá, ki áll magáért és másokért, ezt mind, úgy hogy ember maradsz. Mindent meg lehet oldani, csak akarat és elszántság kérdése. Minél többet segítünk, valakin annál boldogabb leszel Te is és Ő is.”
  • Barát: “Hát basszus Te vagy az első ember, aki ilyet mond és így elmondja ezeket, becsülöm a gondolkodásmódodat és örülök, hogy megosztod velem a gondolataidat! Bár az utolsó mondattal annyira nem értek egyet. Én amióta eszemet tudom, segítek mindenkin, ahogy tudok. Amióta dolgozom, azóta anyagilag is tudok támogatni embereket és előtte is próbáltam. És itt jön az, hogy oké hogy ő boldogabb lesz, de mi van akkor, amikor én kerek segítséget és nem kapok?! Amikor már nagyon sok alkalom után is segít az ember és ugyan az a helyzet akkor nem nem vagyok boldog.  De mégis segítem és támogatom…”
  • Én: “Nagyon sok ember nem tudja és nem is akarja elképzelni, hogy az az ember, aki segítséget nyújt másnak, min kellett keresztül menjen az életében, hogy olyan legyen. És sajnos már az a természetes az emberekben, akik csak saját magukra gondolnak, és már kincsnek számít egy olyan személy, akik a mások érzelmeit, életét is a szeme előtt tartja.”
  • Barát: “Ebben is igazad van. És tudod én azt szoktam mondani, ha minden ember olyan lenne, mint én csak 20%-ban akkor csak annyiban változna a világ, hogy minden ember másnak akarna jót és mosolyt akarna csalni mindenki arcára, mert nem mindegy, hogy ha bemész egy boltba és azt mondod, hogy “hello” vagy mosolyogva hogy “szép jónapot” és megkérdezed az eladót, hogy hogy van…”

Az ismerőseim 98%-a úgy ismer engem is hogy egy vidám hülyegyerek vagyok, de az sem mindegy hogy mit mutat az ember kifelé 🙂 mert lehet hogy legbelül egy összetört ember vagy és csak mosolyogsz… Éld az életet úgy, hogy hogy önmagad légy. Szeresd magadat és embertársaidat!