Álarc mögött…

Általában a könyveket a borítójuk alapján válogatjuk meg. Megnézzük a rajta lévő képet, a címét, az író nevét, a fülszöveget, majd ha ez elég érdekesnek bizonyult, jöhet maga a történet. Ez kapásból négy dolog, ami miatt el sem jutunk az első oldalig. Talán jók voltak a megérzéseink és jól tettük, hogy visszahelyeztük a polcra, hisz lehet, hogy ez lett volna életünk legunalmasabb olvasmánya. De mi van akkor, ha nem? Honnan tudjuk, hogy a csúnya borító mögött, nem az új kedvenc szereplőink rejtőznek a világ legérdekesebb kalandjaival? Miután visszatettük a polcra, valószínűleg sehonnan. És ez egyáltalán nem baj, nem érdemel szemrehányást, mert mindenki ezt teszi.. Azt vesszük meg, ami megfelel az érdeklődésünknek, és ízlésvilágunknak. A baj csak az, hogy a külső megjelenés, nem csak egy általunk választott, vagy nem választott regény meghatározója. Figyelembe vesszük az ismerkedésnél, a munkahely-, iskolaválasztásnál és még megannyi a hétköznapi életben előforduló dolognál. Majd miután felmértük a külső dolgokat, legtöbbször általánosítunk. Ha egy hajléktalan alkoholra költi a koldult pénzt, akkor nem adunk a másiknak sem, mert ő is arra fogja. Ha egy étteremben nem kapjuk meg azonnal, amit rendeltünk, azt mondjuk lassú a kiszolgálás és nem megyünk oda többet. Pedig lehet, a pincér egyedül volt, és nem bírt a sok vendéggel. Ha egy ház udvara rumlis, az a települést minősíti, és ha egy gyerek rossz, az pedig az iskolát, vagy az osztályát. Persze, ezt csak a kívülállók látják így, mivel a borítónál leragadva, el sem jutottak a történetig. Ez sajnos mindig is így volt, és nem hiszem, hogy az idő múlásával könnyen megváltozna.

A történelem kezdetétől ellentétek voltak a társadalmi rétegek között az ember-ember feletti hierarchia miatt, ahol már akkor meghatározó volt a lakóhely, a származás, a nem vagy a vallás. Talán emiatt próbálják az emberek saját személyiségüket egy álarc mögé bújtatni. Mintha minden nap farsang lenne. A híres velencei álarcok is ezért terjedtek el az olasz karneválokon. Az emberek, akiknek zűrös múltjuk volt, el akartak rejtőzni a nyilvánosság elől, a szegények pedig így együtt tudtak szórakozni a gazdagabb, tehetősebb emberekkel. Bármilyen furcsán hangzik, abban a pár órában senkit sem érdekelt, hogy kivel áll szemben valójában. Együtt ünnepelt a gazdag, a szegény, a tanult és az iskolázatlan. Abban a rövid időben mindenki egyenrangúnak számított.

Jó lenne, ha ez a „farsangi álarc” nem, (vagy nem emiatt) takarná el az arcunkat, és úgy tudnánk tekinteni minden emberre, mint egy olyan borítójú könyvre, amit szívesen elolvasnánk.

Dicsérdi Elizabet