Álarc mögött…

Általában a könyveket a borítójuk alapján válogatjuk meg. Megnézzük a rajta lévő képet, a címét, az író nevét, a fülszöveget, majd ha ez elég érdekesnek bizonyult, jöhet maga a történet. Ez kapásból négy dolog, ami miatt el sem jutunk az első oldalig. Talán jók voltak a megérzéseink és jól tettük, hogy visszahelyeztük a polcra, hisz lehet, hogy ez lett volna életünk legunalmasabb olvasmánya. De mi van akkor, ha nem? Honnan tudjuk, hogy a csúnya borító mögött, nem az új kedvenc szereplőink rejtőznek a világ legérdekesebb kalandjaival? Miután visszatettük a polcra, valószínűleg sehonnan. És ez egyáltalán nem baj, nem érdemel szemrehányást, mert mindenki ezt teszi.. Azt vesszük meg, ami megfelel az érdeklődésünknek, és ízlésvilágunknak. A baj csak az, hogy a külső megjelenés, nem csak egy általunk választott, vagy nem választott regény meghatározója. Figyelembe vesszük az ismerkedésnél, a munkahely-, iskolaválasztásnál és még megannyi a hétköznapi életben előforduló dolognál. Majd miután felmértük a külső dolgokat, legtöbbször általánosítunk. Ha egy hajléktalan alkoholra költi a koldult pénzt, akkor nem adunk a másiknak sem, mert ő is arra fogja. Ha egy étteremben nem kapjuk meg azonnal, amit rendeltünk, azt mondjuk lassú a kiszolgálás és nem megyünk oda többet. Pedig lehet, a pincér egyedül volt, és nem bírt a sok vendéggel. Ha egy ház udvara rumlis, az a települést minősíti, és ha egy gyerek rossz, az pedig az iskolát, vagy az osztályát. Persze, ezt csak a kívülállók látják így, mivel a borítónál leragadva, el sem jutottak a történetig. Ez sajnos mindig is így volt, és nem hiszem, hogy az idő múlásával könnyen megváltozna.

A történelem kezdetétől ellentétek voltak a társadalmi rétegek között az ember-ember feletti hierarchia miatt, ahol már akkor meghatározó volt a lakóhely, a származás, a nem vagy a vallás. Talán emiatt próbálják az emberek saját személyiségüket egy álarc mögé bújtatni. Mintha minden nap farsang lenne. A híres velencei álarcok is ezért terjedtek el az olasz karneválokon. Az emberek, akiknek zűrös múltjuk volt, el akartak rejtőzni a nyilvánosság elől, a szegények pedig így együtt tudtak szórakozni a gazdagabb, tehetősebb emberekkel. Bármilyen furcsán hangzik, abban a pár órában senkit sem érdekelt, hogy kivel áll szemben valójában. Együtt ünnepelt a gazdag, a szegény, a tanult és az iskolázatlan. Abban a rövid időben mindenki egyenrangúnak számított.

Jó lenne, ha ez a „farsangi álarc” nem, (vagy nem emiatt) takarná el az arcunkat, és úgy tudnánk tekinteni minden emberre, mint egy olyan borítójú könyvre, amit szívesen elolvasnánk.

Dicsérdi Elizabet

Romeo and Juliet

Január 25-én lehetőségünk adódott megtekinteni egy angol nyelvű színdarabot, a Rómeó és Júliát Székesfehérváron, a Vörösmarty Színházban. Reggel már jónéhányan gyűltünk össze kísérő tanárainkkal az iskola aulájában. Nyolc órára Megérkezett a buszunk, és kezdetét vette a hosszú, de annál vidámabb utunk. A színházlátogatás előtt még körbetekinthettük a gyönyörű országzászló teret. Az előadás kezdetére mindenki visszatért a rövid városnéző körútjáról. A színházba érve azonnal megkezdődött az ülőhelyekért folytatott közelharc, azonban mindenkinek sikerült kényelmesen elhelyezkednie. Még szerencse hogy a színészek és színésznők artikuláltan és hangosan beszéltek, mert így is nehezünkre esett megérteni, hogy mégis mit mondanak a darabban, ugyanis mint ahogy már említettem, ez egy angol nyelvű előadás volt. Persze azért mindenki ki tudta következtetni, vagy ha elég ügyes volt, lefordítani, és végre hasznát vehettük a kőkemény angolóráknak. Az előadás nemcsak érdekes, hanem vicces is volt, ugyanis modernizálták egy kicsit a darabot, és a színészek is remekül játszották a szerepüket, különösen a két főszereplő (bár bevallom őszintén, nekem a Rómeót megformáló színész kísértetiesen hasonlított a Shrek c. mesében a Szőke Hercegre, de ez mellékes…). A többiek nevében is nyugodtan kimondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat, és egykettőre vége lett a színműnek.

Szilágyi Boglárka